Nézzünk régi filmeket!

Nézzünk régi filmeket! Rájöttem, hogy hatalmas lemaradásban vagyok az igazi filmklasszikusok terén. Sokat nézek sorozatokat, csak úgy, rágóguminak, némelyiket mondjuk nagyon szeretem is, mert tényleg szórakoztatnak, mosogatás közben nincs is jobb, mint ilyeneket "nézni". De egy ideje rájöttem, hogy rengetegszer emlegetnek ezekben a műsorokban olyan híres filmeket, amiket én még sosem láttam. Tudtam, hogy vannak, ismertem a címüket, de nem néztem még meg őket egyszer sem. Például már a többedik amerikai sorozatban hallottam emlegetni az "Ilyenek voltunk" című filmet, és most már piszokul kezd érdekelni, hogy mi a búbánat ez, mert el nem tudom képzelni, miért kerül elő olyan gyakran. De akkor már ne álljunk meg itt, hiszen az említett The Way We Were csak '73-as, oké, nem új - megjegyzés: nálam minden film új, ami abban az időben készült, amire már vissza tudok emlékezni, szóval úgy a kilencvenes évek közepe utáni -, de nem is mondanám nagyon réginek, hiszen a szüleim azért megvoltak már a hetvenes években is. Nálam az igazán régi film egyértelműen fekete-fehér. Van annak valami varázsa, de komolyan. Fura belegondolni, hogy volt idő, amikor még egyáltalán nem volt színes film. Szóval a harmincas évektől kell kezdenem a keresgélést úgy nagyjából, legalább is ezt lőttem be első körben. Persze ez sem igaz feltétlenül, hiszen az 1939-es Elfújta a szél is színes, de az akkor még ritkaságnak számított. Amúgy azt is de jó lenne újranézni, még akkor is, ha a könyv milliószor jobban tetszik, mert sajnos a filmből nagyon sok minden kimaradt. 

Na de a lényeg, írtam magamnak egy kis listát - a teljesség igénye nélkül -, amiket mindenképp meg kell néznem, hogy legalább tudjam, miről is van szó, ha valahol ezeket említik. Nem mind fekete-fehér, de a lényeg, hogy klasszikusok. Íme a lista:

A Manderley-ház asszonya (Rebecca) 1940  -  megnéztem

Római vakáció (Roman Holiday) 1953

Szédülés (Vertigo) 1958

Van, aki forrón szereti (Some Like It Hot) 1959

Hétévi vágyakozás (The Seven Year Itch) 1955

Gázláng (Gaslight) 1944

Forgószél (Notorious) 1946  -  megnéztem

Elbűvölve (Spellbound) 1945

Grand Hotel 1932

Sabrina 1945

Álom luxuskivitelben (Breakfast at Tiffany's) 1961

My Fair Lady 1964

Óz, a csodák csodája (The Wizard of Oz) 1939

Ez történt egy éjszaka (It Happened One Night) 1934

Gyilkosság telefonhívásra (Dial M for Murder) 1954

A vágy villamosa (A Streetcar Named Desire) 1951

A máltai sólyom (The Maltese Falcon) 1941

Félévente randevú (An Affair to Remember) 1957

Az élet csodaszép (It's a Wonderful Life) 1946

Kacsaleves (Duck Soup) 1933

Ilyenek voltunk (The Way We Were) 1973

Egyelőre ennyi van tervben, de később még remélem tudom bővíteni is. Amiket már korábban láttam, azokat nem írtam bele, de tudom, hogy hiányzik innen pár további klasszikus. Csak hát azért teljesen mégsem vagyok műveletlen :)

Nem sok...

Most tipikusan az a helyzet van, hogy lenne egy csomó dolgom, de nincs kedvem semmit se csinálni. Na meg így belegondolva, minden dolgom pénzköltéssel járna, még akkor is, ha muszáj - számlákat befizetni, kaját venni, stb. - viszont fogytán van a készlet. Na meg itt van még az is, hogy tényleg ideje a sulikezdés előtti nagytakarításnak, de csak halogatom és halogatom... De ma már nincs az a gusztustalan meleg, szóval ma neki kéne állni. Közben itt az a hátráltató tényező, hogy a kis porontyom beteg lett, itthon van, és állandóan kell neki valami. Jó, érthető, csak így nincs kedvem belekezdeni semmibe, na és őt sem szívesen rángatnám most sehova. Ja, és be kéne festeni a hajamat, mert hiába festettem be két hete, az első mosás után már egy csomót kopott a színe, mostanra meg már ocsmány az egész... Pedig nagyon tetszik ez a vörös, jól is áll, de valamiért a hajam nincs vele kibékülve. 

Nincs változás?

Most egy picit borongós a hangulatom, előre is elnézést kérek érte... Talán a nyárvég miatt, de valószínűbb, hogy most jött ki rajtam ez a "mi a fene van már az én életemben, lesz-e valami változás" érzés. Aztán persze lehet, hogy megint csak a piszkozatok számát szaporítom, és ez a poszt sem lát napvilágot, de annyi baj legyen. Csak most ilyen mindenféle hülye gondolat van a fejemben. Például, hogy mi lesz azokkal a képekkel, amiket sosem fogok tudni megrajzolni, azokkal a regényekkel, amiket sosem fogok tudni megírni? Mert az fix, hogy nem vagyok rá képes, hiába próbáltam számtalanszor. Ezek örökké bennem maradnak majd? Vagy eltűnnek és a végén már bennem sem fognak létezni? Vagy talán valaki más megkapja őket egyszer, aki tud is velük mit kezdeni? Na meg úgy egyáltalán, mi is van énbennem? Egy az, hogy el nem tudom képzelni, milyennek látnak mások, de ez a kevésbé lényeges. A fontosabbik, hogy valójában milyen vagyok én? Ez mostanában sokszor eszembe jut, és egyszerűen nem tudok rájönni. 

És persze ott van ez a változás dolog. Nyilván minden és mindenki változik, szóval kizárt, hogy pont az én életem ne változzon, csak belegondolva már évek óta mindig csak ugyanaz történik. Ha éppen nem nyár van, akkor reggel felkelek, a gyereket oviba viszem, hazajövök (ha nincs első órám), végignézem a mailjeimet, elmegyek az egyetemre, bent csinálom a dolgomat, beszélgetek, aztán hazajövök, vagy rögtön a gyerekért megyek az oviba, itthon is csinálom a dolgomat, játszunk, hülyéskedünk, ha kell akkor tanulok, néha jön valaki este, akkor beszélgetünk, röhögünk, megnézünk valami filmet, aztán alvás, és nagyjából ennyi. Ezt az egészet néha megszakítja egy-egy buli, és ami a legfurább, hogy régen is voltak olyan bulik, amik annyira nem jöttek be, meg uncsi volt, meg nem volt annyira jó a társaság, de ezekből volt kevesebb. Mostanra meg azt vettem észre, hogy tíz buliból legalább nyolc pocsék. Hmm, nem is tudom, lehet ám, hogy velem van a baj. Mert persze, valójában történnek érdekes dolgok, ez a mostani nyár is mindent egybevetve tök jó volt, még életem fesztiválélménye is köztük van, még úgy is, ha csak dolgozóként lehettem jelen (na ez jövőre remélem másként lesz, de mindenképp ott kell lennem, csak persze a pénz sem jön rosszul, pláne nyáron), sőt, talán pont ez az élmény okozza a mostani letörtségemet is, mert megtapasztaltam, hogy mi minden más is létezik, ami ide, hozzám nem jut el. De nem csak hozzám, még a környékemre sem. Jó, nem élhetem az életemet egy fesztiválon, ami egy ilyen helyen történik, az a valóságban nincs is, ezzel tisztában vagyok. De már maga az érzés, hogy másodpercenként ismeretlen, és emellett szimpatikus emberekkel találkozom, na ez az, ami hiányzott. Mert amúgy egész évben ugyanazok az arcok jönnek szembe. Na, megy ez, most végre rájöttem, mi hiányzik. Szóval az van, hogy itthon, ha elmegyek valahova haverokkal, barátokkal, valahol belül mindig azt várom, hogy majd most találkozom valakivel, valakikkel, akiket még nem ismerek, és milyen jó lesz majd. Aztán persze nem... Mert mindig ugyanaz történik, új arcok szinte sosem tűnnek fel és ahogy már mondtam, egyszerűen nincs semmi változás. Most azért már kezdek rájönni arra is, hogy miért van bennem már hosszú ideje ez az "el innen minél messzebb" érzés. És ilyen szempontból mindegy, hogy most Budapest vagy, London vagy Tel-Aviv, vagy Brüsszel, vagy akármi, csak már ne itt legyek, mert kezd olyan érzésem lenni, mintha csak egyetlen könyv lenne a könyvespolcon, ami ráadásul nem is túl érdekes, és életem végéig csak azt kéne olvasnom.